Népmese Hírek

A konferencia zárásán felolvastuk Varga Ilona rádiós újságíró, műfordító, szótárszerkesztő, a Gandhi Közalapítványi Gimnázium és Kollégiumot létrehozó Gandhi Alapítvány egyik alapítványtevője levelét. 

 

Varga Ilona

előadása a mesekonferencián 2012. szeptember

 

Későbbi mondandóm megértése érdekében feltétlenül szükséges néhány életrajzi körülményt is megosztanom önökkel. Egy ormánsági beás cigány családban, egy azóta megszűnt, Háromfa nevet viselő, hagyományos cigánytelepen születtem. 

Nem ott és nem akkor, mint ami az igazolványaim adataiból kitetszik. Mindössze az derült ki, hogy napok, is elteltek, amikor édesapám elbaktatott a legközelebbi faluba, Kemsére, hogy az ottani tanácsnál anyakönyvezzenek.

A háromfai cigánytelepen csak néhányan beszéltek valamelyest magyarul (én magam is csak az általános iskolában tanultam meg a nyelvet).

A közösség valamennyi tagja írástudatlan volt, és olyan sajátos időszámítással rendelkezett, ami a mesékben is megmutatkozott. „Ez a dolog akkor történt, amikor az ilyen-olyan bokor virágzott.” „Az évben volt ez, amikor háromszor is útra keltek a melencékkel-teknőkkel.” „Az alig havas tél végén történt.” Ilyeneket mondogattak egymásnak, ha a dolgok megtörténte indokolta az efféle pontosítást. A hónapoknak, napoknak nem igazán volt jelentősége.

A vallásgyakorlás sem szorított erre. Két ünnep volt csak egyben időhatározó is: a húsvét és a karácsony. Ahhoz persze, hogy ezek az iménti, példaként kiragadott helyi időpontosítások működhessenek, mindazoknak, akik megélték-átélték az adott eseményt, saját nemzedékük kollektív emlékezetévé kellett gyúrniuk, hogy közülük azok is megértsék, akik nem voltak, nem lehettek még jelen.

Minden nemzedéknek kialakult saját ilyen utalásrendszere, amikor tehát valaki a leszármazottak közül ezt hallotta, rögtön el tudta helyezni egy időintervallumban. Tudta, hogy ez vagy az még a nagyszülők, azok szülei, vagy saját apáik idején történt.

 

A telepen nem volt villany, nem volt rádió, s ha beállt az este, a tűz vagy tüzek körül éneklés, tánc és mese járta. Mi, gyerekek minden felnőtt elbeszélést meseként hallgattunk végig, azt is, ami valóságos eseményekről szólt, azt is, ami költött történet volt. Valahol el is mosódott a kettő határa. Két vagy három öreg volt, aki kapható volt mindig a mesére. 

Különösen nyárestékre emlékszem, ahogy felnőttek és gyerekek együtt kucorogtuk körül őket. Megbecsült és fontos tagjai voltak ők a közösségünknek. 

 

Meséinkben – éppúgy, mint más népekéiben – a vágyaink, a félelmeink, igazságtevésünk öltöttek alakot. 

Igaz, nálunk nem a legkisebb királyfiaké, aranyhajú hercegnőké volt a főszerep, hanem olyan csalafinta beás cigányok, lányok, legények, férjek, asszonyok, akikre még sokan emlékezhettek. 

Meséről mesére azonban egyre csodálatosabbak, okosabbak és vitézebbek lettek. Mert a mesébe, aki ismerte valaha is őket, vagy csak hallott róluk, gyakran beleszólt: „Nem úgy volt az!” Aztán kissé kicifrázta a történetet, csavarintott benne egyet, majd visszaadta a szót a mesélőnek.
 

Ha akadtak, akik helyeseltek (s ha jobb, kerekebb, vidámabb vagy színesebb lett az elbeszélés, akkor mindig akadtak ilyenek), és azt mondták: „Bizony így volt!” – legközelebb többnyire azzal a kiegészítéssel mesélték újra. Legközelebb ugyanis már többen szóltak közbe az elmaradt fordulatot hiányolva. 

Az eredetileg egy hétköznapi helyzet tanulsága továbbadására szolgáló történet így vált lassan, fokról fokra igazi mesévé. 

A minden gyógyfüvet jól ismerő Tîcá anyó, akit a legöregebbek még valóban jól ismertek, s akihez – amint a mese szólt – „messzi földről” jártak „seregestül” a gyógyulásra várók. Egy főzettel talpra serkentette a már menni sem tudót.
Hálából aztán csoda dolgot kapott: soha el nem fogyó sült halat és soha ki nem hunyó parazsat. (Fele királyság vagy akár csak egy negyednyi is, ugyan kinek kellett volna?) Később – pár év és ki tudja hány „Nem úgy volt!” után – már nemcsak a gyógyításért emlegették a hajdanvolt Tîcát, hanem oly asszonyként, ki varázslásra is képes volt. 

Ő varázsolt bibircsókot annak az arcára – legalábbis az egyik mesében –, aki nem adta meg a kemencetapasztásért a cigányasszonynak beígért oldalszalonnát és kolbászneműt, sőt kutyát uszítva rá, válogatott gorombaságokkal űzte el a házától. 

A bibircsók visszavarázslása érdekében a cigánytelepre kellett költöznie, hogy ott szolgáljon, végezzen el mindenféle (a mesélések során egyre ötletesebben alakuló) nehéz, megalázó vagy lehetetlen feladatokat.

 

Nem járt jobban a régi erdőkerülő sem, aki egy alkalommal (alighanem tényleg) képen törölte az egyik beás teknővájót. A mese szerint Jánăs, a valaha élt (akkor született, amikor a szélrózsákra is vastag hó esett) legnagyszerűbb fafaragó cigány állt bosszút ezért rajta. (Őt is számon tartotta az emlékezett, noha – mint említették – a még kislány Tîcá anyónak is ő faragott kicsiny fababákat). 

Olyan csodakanalat faragott és adatott el a feleségével a rátarti pofonosztónak, amelyik fellázította az összes fából készült használati eszközt a házában. Mindig nagy derültséget keltett, amikor átélve mesélték, hogy eresztette át a fameszely az ölébe a bort, miként roskadt össze alatta a szék, az ágy, hogy vált ketté kése alatt nemcsak a hús, hanem a fatányér is. 

Nem úgy volt az! – okvetetlenkedtek s újabbnál újabb események érkeztek a történetbe a kapuról, ami nem akart kinyílni, vagy az ablakkeretről, ami éjnek évadján útnak eredt. 
Ha összegezni próbálnám a mesélt történeteket könnyebb sorra venni, hogy mi nem történt bennük, mint azt, hogy mi minden történt. Szinte bármi előfordulhatott a beszélő epertől a néma kereplőig, a baltát-fűrészt törő kivághatatlan fától a mászó kősziklákig. 

Soha nem volt azonban bennük gyermekhalál, férjére törő asszony és beást bántó beás. Igaz, az sem volt bennük, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és mi lesz velünk a jövőben.

 

Azt, aki gyakran bővítette közmegelégedésre a meséket szintén tenyerén hordta a közösség. Amikor valamelyik öreg mesélő, oly beteg volt, hogy hangjával már nem tudott hosszan estézni, éjszakázni s abbahagyta a mesemondást, közülük egy vehette át a szerepét. Nem tudom, hány mesénk lehetett.

 

A beások alapvetően a famunkákból éltek. Több történetünk volt, amelyik a fákhoz, a kiválasztásukhoz, kivágásukhoz, feldolgozásukhoz kapcsolódott. És az erdőhöz. 

Még egy közmondásunkra is emlékszem, amihez szintén kapcsolódott mese. Lefordítva így szólt: Ne bánts az erdő állatait, ők is űzöttek, akár a cigányok!

Voltak mesék, amelyek arról szóltak, hogy miként lehet leleményesen, mások becsapása nélkül kereskedni. Hogyan kell a tiszteletet megadni a tudásnak, s az öregeknek. Miként kell igaz társra lelni, s ha megtaláltuk, megtartani magunknak. A mi meséink az életre készítettek fel bennünket, az összeszedett tapasztalatokat összegezték. Ebben voltak különbek az összes nép meséinél, amelyek egyébként ugyanezt teszik. Ebben voltak, és csak annyiban mások, amennyiben a tapasztalatok, a megélt helyzetek és a vágyaink is különböztek. 

 

Meg kell említenem, hogy volt a meséinknek más típusa is. Némelyik kapcsán még ma is él bennem szorongás, noha tudom, hogy csak mesék voltak, s már azzal is tisztában vagyok, hogy nemes cél vezette azokat, akik a kisgyerekeknek ezeket mesélték. Ilyen volt a kígyó, amelyik bemászott egy alvó lány száján, és csak nehézségek árán lehet kicsalogatni belőle. A tűzre is emlékszem, amely a tábortűzből felszaladt a fiú ujjbegyébe, s mindent, amihez hozzáért, megsütött. Az ördög által megszállt kutyákkal kapcsolatos kalandokról jobb nem is beszélni. Szinte szóról szóra ugyanúgy mondta el ezeket – hiába kértünk mást is – minden mesemondó.

 

A Dráva-parton éltünk. Olyan helyen, ahol gyakran megfordultak kígyók.

Ha faluztunk bizony néha kutyák kergettek meg. Ha tüzet fog egy cigány kuljiba, nincs hatalom, mi megakadályozná, hogy több is porig égjen. 

Ma már tudom, hogy kellett az a félelem, a közösségnek. Az önvédelmi mesék jobban megvédtek bennünket, mintha egyszerű tiltásokkal igyekeztek volna elvenni a kedvünket az ismeretlen kutyákkal való barátkozástól, vagy a tűzzel való játéktól.

Most már annak a mesetípusnak a gyakorlati hasznát is értem, amelyben a halott asszonyok az éj leple alatt visszatérnek a családjukhoz, hogy gondoskodjanak a hátrahagyottakról és bosszút álljanak az új feleségen vagy a férjen, ha az gonoszul bánik a gyerekeivel…

 

Epilógusként megemlítem, hogy amire az iskolába kerültem 

anyukámmal és testvéreimmel beköltöztünk a faluba, de még visszajártunk a telepre.

Amikor megtanultam a betűvetést, vittem magammal a kölcsönkapott mesekönyveket. Büszkén olvastam fel előbb a gyerekeknek, majd a felnőtteknek, mert ők is ámulva hallgatták a Csipkerózsikát, a Hamupipőkét, a Hófehérkét és a magyar népmeséket. 

Szerették ezeket, annak ellenére is, hogy igencsak különböztek attól, amit addig meseként megszoktak. Néhányszor közbeszóltak. „Nem úgy volt az!” 

Én azonban még friss és romlatlan írástudói öntudatommal, teljességgel hajthatatlan voltam. „Ide van írva, hogy úgy volt.”

 

Nemcsak valami új kezdődött akkor, hanem valami végérvényesen és feltartóztathatatlanul a végéhez közelgett. 

Rövidesen a cigánytelepet is felszámolták.