László Bandy az „Égig érő mesefa” alkotója, nemrég ünnepelte 70. születésnapját. Ez alkalomból beszélgetett vele lánya, László Anikó, a Százhalombattai Hírtükör munkatársa.

Amikor 2005-ben, százhalombattai kezdeményezésre először ünnepelték Benedek Elek születésnapját a Népmese Napjaként, a Hamvas Béla Városi Könyvtár akkori vezetője, Szalai Gáborné felkérésére László Bandy képzőművész megtervezte azt az emblémát, ami mára az országos népmese-konferencia logójává vált. Százhalombattán 2006-ban állították fel a művész Világfa című szobrát.


- A különböző népmesei motívumok közül, miért épp az égig érő fa ragadott ennyire magával?
- Mindig is foglalkoztatott a világfa-motívum, ami az alsó és a felső világot összeköti. Ez számomra nem csak a mesék alapmotívuma, hanem a művészetnek is örök metaforája. Világtengely, összekötő út, ahogy a mesékben is a világ teljessége jelenik meg. A népmese-elemzők sokszor kozmológiai jelenségekkel magyarázzák a motívumokat, lehet úgy is értelmezni, mint csillagképeket, mások a pszichológia vagy a mitológiák felől értelmezik meg a meséket.
- Évek óta gyűjtöd különböző népek meséit.
- A „Népek meséi” egy nagyon jó, tudományos igényű sorozat, amit vagy húsz éven keresztül szerkesztett Karig Sára. Pontosan lehet látni, hogy azok a motívumok, amik Európában már gyerekmesékben szerepelnek, távoli népeknél még mitológiai történetek, titkos mítoszok, amiket nemhogy a gyerekek, de még az asszonyok sem hallhatnak.
- Milyen különlegességek vannak a gyűjteményben?
- Egy-két kötet ázsiai népektől, amúr vidéki, óceániai mesék. Nagy kár, hogy abbamaradt a sorozat! Megérné újra kiadni, mert az antikváriumokban már őrületes árat kérnek érte és nekem is hiányzik még egy. Nagyrészt eredeti mesék, de akad néhány szépirodalmi feldolgozás. De nincs például angol és ír, van viszont breton. A svájci kötetben fejezetenként más és más nyelvű gyökerű mesék vannak. Nincs külön magyar gyűjtemény a sorozatban, hanem különböző kisebbségek – cigányok, bosnyákok, románok és erdélyi németek népmeséi. Találkoztam olyan esettel is – talán széki mesékben – amikor a művelt mesemondó a Grimm-könyvből olvasott történetet fordítja le saját stílusára, nyelvére. A népmese – azontúl, hogy hagyományápoló –, világmodell-szerkezetéből fakadóan lehetőséget ad a mesélőnek a kreatív megújításra. Lehet változtatni, beépíteni más mesékből, aktualizálni, ami pont abból fakad, hogy olyan biztos szerkezete van, mint kevés műalkotásnak. Olyan, mint a jazz-ben az improvizáció: az átlátható, tiszta rendszeren belül órákig lehet játszani. Élő folklórban jó példa erre a cigánymesélő, akinél a király bármikor felveszi a telefont. A kultúrájuk része, hogy kapásból tudnak új meséket kitalálni, és tipikus, hogy a cigánytörténetek nem mindig végződnek happy end-del. Fedics Mihály, aki pedig nem cigány teljesen szabadon megy át egyik meséből a másikra, majd vissza, hogy észre sem lehet venni. Bizonyos szempontból ártott az írásbeliség és a rosszul értelmezett hagyományőrzés a népmeséknek. Nagyon érdekesek azok a történetek is, amik nem világmodell-típusúak, hanem nevelő-mesék. Izgalmas megtalálni azt a fordulópontot, ahol a mese kezdődik. Onnantól, mintha a gravitáció is más lenne. A kemence megszólítja az arra járót, a ház szembe fordul. Ha a hős öreganyámnak szólítja a vénasszonyt, akkor egyértelmű, hogy rokonok, tehát az nem bánthatja. Nemzetközi motívum a Jajj vagy Hajjaj nevű varázsló, aki abban a pillanatban lép elő, amikor az elkeseredett főhős sóhajt egy nagyot. Akkor megkérdezi: „szólítottál?”, aztán elviszi és megtanítja a csodákra. Csupa költészet!
- Két lányod van, három unokád. Nekik szoktál mesélni?
- Népmeséket nem. Inkább olyan rajzos, saját meséket, amiknek ők a főszereplői. Azok a népmesei motívumok, amik rám hatottak, a felnőtt rajzaimban, szobraimban jelennek meg átfogalmazva.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés