Népmese Hírek

Nem mindegy, honnan hallja a mesét és milyet

A gyereknek olyan elemi igénye van a mesére, hogy ha nem kapja meg, akkor megszerzi máshonnan, vagy leképezi magának. Vegyük például a „kettős tudat” megjelenését, ami a kisgyermekek világát leginkább 3-6 éves kor között jellemzi. Állandó a kapcsolat a két világ között, nonstop ki-be járkál úgy, hogy pontosan tudja, melyik világban van éppen. Ez a későbbi életkorokban már máshová fókuszálódik, de ebben a korban olyan erős, hogy ha nem kapja meg, akkor máshonnan veszi el, például a tévében látott történetekből „kivonja” a számára fontos elemeket. Gondoljunk a napjainkban elterjedt „gyereknépbetegségre”, amit úgy hívunk, agresszió. Azt mondják a szülők, hogy azért agresszív a gyerek, mert a tv-ben nézi a mesékben. Szerintem meg azért, mert nem tudja másként feldolgozni a készen kapott anyagot, nem tudja hová tenni a látottakat, és a feldolgozási mechanizmusai közül az agresszió az egyik, amiben ezt „el tudja végezni”.

„Az én mesei indulásom nagyon korán elkezdődött. 3-4 évesen a szerepjátékaimban állandóan folytatásos történeteket »írtam« magamban. A szenes kályha mögött berendeztem egy kis elképzelt világot, és itt játszottam el őket. Nem utolsósorban pedig volt nekem egy igazi tengerkék szemű ének-mese nagymamám, aki sokat vigyázott ránk – és sokat mesélt könyvből és fejből egyaránt.”

Kerekes Valéria, meseterápiát tanár, ELTE

A látott dolog tud olyan nem kívánt félelmeket okozni, ami soha nem kerülne elő egy mese kapcsán?

Igen. A mese a belső képi világot mobilizálja. A gyerek úgy képzeli el a rosszat, ahogyan az elméje elbírja. Ha látja, akkor nem biztos, hogy ez így történik. De az előző kérdésedre visszatérve, ha ezt az egészet mesei fejlődés szempontjából nézzük, azt látjuk, hogy a gyerek a saját befogadóképességéhez mérten halad a mesék területén. Először az állatmeséket érti meg a legjobban, 3-4 éves kor körül. Az állatmesékből kibontakozva megérti a tündérmesék üzeneteit, majd hétéves kor körül, amikor iskolába lép, egyszer csak nem az fogja érdekelni, hogyan jut a hős bármihez csodás lények és segítség által, hanem hogy miként tud boldogulni a saját szellemi, mentális erejével. És onnantól indul el a novellamesék felé való irányultság. A mesék valós világban játszódó történetei felé fordulnak.

Kerekes Valéria meseterápiát tanít az ELTE-n. Oktatói, mesekutatói munkájáról és a gyerekek olvasóvá neveléséről kérdeztük.

Emlékszel a saját gyerekkori meséidre?

Igen, az én mesei indulásom nagyon korán elkezdődött. 3-4 évesen a szerepjátékaimban állandóan folytatásos történeteket „írtam” magamban. A szenes kályha mögött berendeztem egy kis elképzelt világot, és itt játszottam el őket. Nem utolsósorban pedig volt nekem egy igazi tengerkék szemű ének-mese nagymamám, aki sokat vigyázott ránk – és sokat mesélt könyvből és fejből egyaránt.

Azt mondják, hogy a gyerekek 9–10 éves korukig a mesék világában élnek, de aztán elindul a pubertáskori változás, és elfordulnak a meséktől. Mit gondolsz erről? Van-e valami, ami mégiscsak megmarad és átmentődik?

A gyereknek olyan elemi igénye van a mesére, hogy ha nem kapja meg, akkor megszerzi máshonnan, vagy leképezi magának. Vegyük például a „kettős tudat” megjelenését, ami a kisgyermekek világát leginkább 3–6 éves kor között jellemzi. Állandó a kapcsolat a két világ között, nonstop ki-be járkál úgy, hogy pontosan tudja, melyik világban van éppen.

Ez a későbbi életkorokban már máshová fókuszálódik, de ebben a korban olyan erős, hogy ha nem kapja meg, akkor máshonnan veszi el, például a tévében látott történetekből „kivonja” a számára fontos elemeket. Gondoljunk a napjainkban elterjedt „gyereknépbetegségre”, amit úgy hívunk, agresszió. Azt mondják a szülők, hogy azért agresszív a gyerek, mert a tv-ben nézi a mesékben. Szerintem meg azért, mert nem tudja másként feldolgozni a készen kapott anyagot, nem tudja hová tenni a látottakat, és a feldolgozási mechanizmusai közül az agresszió az egyik, amiben ezt „el tudja végezni”.

A látott dolog tud olyan nem kívánt félelmeket okozni, ami soha nem kerülne elő egy mese kapcsán?

Igen. A mese a belső képi világot mobilizálja. A gyerek úgy képzeli el a rosszat, ahogyan az elméje elbírja. Ha látja, akkor nem biztos, hogy ez így történik. De az előző kérdésedre visszatérve, ha ezt az egészet mesei fejlődés szempontjából nézzük, azt látjuk, hogy a gyerek a saját befogadóképességéhez mérten halad a mesék területén.

Először az állatmeséket érti meg a legjobban, 3-4 éves kor körül. Az állatmesékből kibontakozva megérti a tündérmesék üzeneteit, majd hétéves kor körül, amikor iskolába lép, egyszer csak nem az fogja érdekelni, hogyan jut a hős bármihez csodás lények és segítség által, hanem hogy miként tud boldogulni a saját szellemi, mentális erejével. És onnantól indul el a novellamesék felé való irányultság. A mesék valós világban játszódó történetei felé fordulnak.

Amikor megtanulnak olvasni, jön egy váltás. Megint elkezdi őket érdekelni ez az előző világ. Hogy jó, itt kell tevékenykedni ezen a földön, de mégiscsak kell nekem egy pici varázslat! Ekkor kezdődik a meseregények korszaka. Ha jó meseregényeket kapnak, megadjuk velük azt az élményt, hogy visszatérhet még ebbe a világba is. A klasszikus meseregények, mint például az Alice Csodaországban vagy a Végtelen történet, mind kettős síkon játszódnak. Csakúgy, mint korunk nagy története, a Harry Potter. Harrynek van egy e világi és egy varázslóléte. A meseregények nagyon komoly rendszerben íródtak. Az a meseregény, amiben nincs meg ez a pontos sorrend, nem állja meg a helyét több évtizeden keresztül. Be kell tartani a szabályokat. Ha Rowling nem így írja meg Harry Potter történetét, akkor a regény „meghal”.

Mondhatjuk, hogy van valami esszencia, ami ha megjelenik a mesélésben, a regényekben, akkor valami különös történik?

Szerintem azért világsiker a Harry Potter, mert azt az űrt tölti be a gyerekekben, ami meseélményként kimaradt. És azért, mert nagyon pontos mértékben benne van a tündérmesék világának minden egyes eleme. A tündérmese pedig egyszerűen kell. Olyan, mint a répa vagy a cékla, amit meg kell enni, máskülönben ilyen és ilyen vitaminhiányod lesz. Nem csupán azért zseniális a Harry Potter, mert elkezdtek olvasni a gyerekek, hanem azért, mert ezt az elemi szükségletüket pótolja.

És ez miért nincs így a klasszikus tündérmesékkel? Kell egy mai forma?

Aki tizenévesekkel akar tündérmeséket befogadtatni, annak nagyon kell tudnia mindent a mesékről, és nagyon jól kell tudnia mesélni. Egy tizenévest ugyanis nem csaphatunk be, egy tizenéves ki van élezve erre. Eddig megmondták neki, ki a jó és a rossz, de most elkezd kutakodni. Például a következők játszódhatnak le benne: Béla bácsi azt mondta nekem, hogy ez a rossz, az osztályfőnököm szerint meg az. És engem senki sem kérdez meg. A tündérmesék világában is megtalálhatók az ő életproblémáik, csak ehhez a mesélőnek nagyon jól kell tudnia, hogy a kamaszok mit fogadnak be. Ha úgy kezdem, hogy „gyerekek, én most elmondok egy mesét…”, megint nem belőlük indulok ki. De ha azt mondom, hogy „képzeljétek el, van egy történet, amiben a királyfi ugyanazt éli át, amit ti meséltetek nekem…”, így már nagyobb az esély.

A Harry Potterben is van bevezetés, egy élethelyzet. Rowling is azzal kezdi, hogy van egy szerencsétlen gyerek, akinek meghaltak a szülei – ilyen elég sok létezik –, vagy akinek elváltak – ilyen még több. Ebből a tényből vezeti át a történetet. Ha csak egy inciri-pincirit bele mernének ugrani ebbe azok az emberek, akiknek ez a felelőssége és feladata, akkor nem lenne baj. Ha hinnének benne, hogy a körülöttük ülő gyerekek ugyanolyan értékű emberek, mint ők, és bennük is megvan az a képesség, hogy gondolkodjanak.

A Kossuth rádió Smink nélkül című műsorában készítettek veled egy interjút, ahol említetted az esti meséléseket. Hogy zajlik ez nálatok a kisfiaddal?

Van egy kis repertoár, 5-6 mese, amiket már többször meséltem neki fejből, és ezekből válogathat. A címeket most már meg tudja mondani, és minden este lehetősége nyílik a választásra. Elég tudatosan állítottam össze, hogy milyen meséket mondok neki – most főleg kis állatmeséket –, és számomra az az érdekes, hogy mikor mit választ. Ebből következtetek arra, hogy nagyjából milyen napja volt, vagy mi az, amiből „hiánya van”.

Ezenkívül folyamatosan mesélek neki a saját életéről szóló meséket is, melyek mindig az adott nap történéseit beszélik el, és amelyekben természetesen ő a „hős”. Mindenkit csak buzdítani szeretnék, hogy ne sajnálja ezt az időt, mert ha ezt az esti egy-másfél órát rászánja, akkor sem az olvasásra neveléssel nem lesz gondja, sem azzal, hogy a gyereke mesél-e vagy nem mesél, ezt a minimális befektetést tegye meg mindenki! És ezt minden szülő pontosan tudja. Hogy vége, utána nincs. Felnő és éli a saját életét, és sírdogálhatunk, hogy miért nem meséltünk neki. Nincs az a különóra, ami ezt pótol ja, sem most, sem később.

Köszönjük Barátunknak, a Meseutcának, hogy megosztotta velünk ezt a cikket. Az interjút bővebben a www.meseutca.hu oldalon olvashatjátok.

Megjelent: Natúrsziget 2011. január 14. péntek, 08:00 (http://www.natursziget.com/eletmod/20110115-a-gyereknek-elemi-igenye-van-a-mesere)