Miú és Vau

A legemberibb állattörténetek

Timo Parvela író és Virpi Talvitie illusztrátor nem mindennapi alkotópáros. A két kortárs finn művész új kötete a napokban került ki a nyomdából. A rövid, humoros, mindennapinak tűnő helyzetekből építkező, többrétegű meséket Finnországban családterápiás célokra használják, ezért mi is bátran ajánljuk minden családnak.

Biciklivel a Holdra

iú macska volt, Vau pedig kutya. Jó barátok voltak. Egy égszínkék házikóban laktak, amely a dombtetőn állt. A színét természetesen Miú választotta, ugyanis nagyon szerette az eget. És nagyon szerette a fehér, bodros bárányfelhőket, a sötét viharfelhőket meg az áttetsző fátyolfelhőket is. De legjobban mégiscsak a Holdat szerette, a Hold csillogó ezüsthídját, amely fényesen ragyogott a domb tövében csillámló kis tó víztükrén.
– Milyen gyönyörű a Hold! Ha egyszer eljuthatnék oda, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! – sóhajtotta Miú.
Vau nem felelt, mivel már aludt. Elfáradt, aznap sokat dolgozott. Vau a veteményeskertjéről álmodott. Szerette a föld szagát, a zöldellő pázsitot és a sáros földutakat. Szerette a napfelkeltét és a reggelek illatát. Minden áldott nap a veteményesét túrta vagy krumplit kapált. Estére mindig olyan poros meg sáros volt, hogy Miú be sem akarta addig ereszteni a házba, amíg meg nem mosakodott a kis tóban. Vau azonban utálta a fürdést, mivel ki nem állhatta a vizet. Bár szófogadóan lebaktatott a tóhoz, de ott aztán csak állt a parton, reszketve bámulta a sötét vizet, és még a mancsát sem mártotta bele. Végül mindig ugyanolyan piszkosan ballagott haza.
– Csak ennyire sikerült megtisztálkodnom – mormogta.
– Be sem vizezted magad! – állapította meg Miú.
– Túl száraz volt a víz – közölte Vau, majd bekucorodott a ládájába.
Így telt-múlt az idő, mígnem egy reggel Miú bejelentette:
– Úgy szeretnék egy biciklit!
– Aha – dörmögte Vau.
Már megszokta, hogy Miú folyton vágyakozik valamire. Hol egy rózsaszínű hintára ácsingózott, hol egy sárga vitorlás hajóra.
Egyszer Miú egy zenélődobozról ábrándozott.
– Ha lenne egy zenélődobozom, utána már nem vágynék semmi másra egész életemben! Biztos vagyok benne, hogy még jobb barátod lennék! Esténként zenélnék neked, és boldogan élnénk életünk végéig – ígérte.
Vau összeszedte minden megtakarított pénzét, hogy megvegye a zenélődobozt. Születésnapi meglepetésnek szánta, ezzel akart örömet szerezni barátjának. Amikor Miú megkapta az ajándékot, egyszer felhúzta, majd ezt mondta:
– Nagyon szép, de nem ilyennek képzeltem! – azzal az ablakpárkányra tette a dobozkát. Soha többé nem nyúlt hozzá.
Így aztán Vau nem igazán hegyezte már a fülét, amikor Miú újabb óhajjal állt elő. Ő maga semmire sem vágyott. Bőven beérte azzal, ha a földet túrhatta a veteményesében.