Bucsella József: Ungvár közelében állomásozott a csapata, onnan a magyar fővárosba vezényelték őket. Útközben megszökött. Azt mondja, tudta, mi vár rá, ha elkapják, de semmi szín alatt nem volt hajlandó fegyvert fogni a nemzettársaira, vagy ahogy ő mondja: a saját fajtájára. A szökés után hamar rátaláltak, 1956 novemberében halálra ítélték. „Emlékszem arra a napra, amikor falhoz állítottak. Nem volt halálfélelmem. Bekötött szemmel álltam hóhéraim előtt. Emlékszem az eldördült lövésre, valami csattanásra a fejemben. Nem tudom, mi történt és hogyan, de néhány nap múlva egy moszkvai klinikán tértem magamhoz. Azt, hogy hová kerültem, csak jóval később tudtam meg” – áll emlékirataiban. A következő évek brutalitásaira nem nagyon emlékszik. Agyongyötörték, csak ennyit mond. Naponta kínozták, ahogy ő nevezi, agymosást hajtottak végre rajta. Nyugati kémnek, a kommunista rendszer lázítójának tartották. Előbb Szibériába, később Kazahsztánba került. Ezekben a fogolytáborokban magyarokkal és németekkel is találkozott. Életét is egy német elhurcolttal kötötte össze. Azt állítja, sok magyar elhurcolt az "enyhülés" után azokon a távoli vidékeken lelt új otthonra, ott alapított családot. Valószínűleg ő is ott lelt volna örök nyugalomra, ha nincs a lánya. Gyermeke azonban, miután véletlenül, apja régi iratait nézegetve megtudta, hogy József Kárpátaljáról származik, felkerekedett, hogy megkeresse az itteni rokonokat. Így talált a Felsősáradon élő nagybátyjára, Jánosra. Visszament az apjáért, hogy végleg hazahozza az öreget, 1956 kárpátaljai hősét.”

Kissé hitetlenkedve vettük a kezünkbe a füzetet, melyben egy sokat szenvedett ember írta le az igazi Kárpáti Igaz Szó számára élete történetét. A Tiszasásváron született Bucsella József által megélt hányattatásokról szóló történetet olvasóink elé tártuk. A férfit azért ítélték golyó általi halálra, majd a saját kivégzését túlélve száműzték Szibériába, mert 1956-ban a magyar forradalom eltiprására indult szovjet sereg katonájaként megtagadta a tűzparancsot és dezertált. Inkább vállalta a hadbíróságot, s annak valamennyi következményét, de magyarként nem volt hajlandó magyarokra lőni.

Kétségtelen, hihetetlennek tűnt a történet néhány részlete. Például az, hogy a kivégző osztag golyóitól csak megsebesült, s túlélve a kivégzését, egy moszkvai klinikára került. Utánanéztünk, s mint kiderült, ennek a furán alakult kivégzésnek maradtak dokumentált nyomai. A többi részletről pedig úgy véltük, legjobb, ha személyesen informálódunk a ma Felsősáradon élő Bucsella József és családja sorsáról.

A Nagyszőlősi járásban lévő Felsősárad, mai nevén Siroka, Kárpátalja talán leghosszabb települése. Kilométereken át húzódik a Beregkisfalud (Szilce) – Huszt főút mentén. Bizony gondban voltunk, hogy miként találjuk meg a Bucsella családot. Ám kellemesen csalódtunk. Amikor a község elején megkérdeztük a legelső utunkba kerülő járókelőket, rögtön tudták, kiről van szó, s készségesen igazítottak útba, merre találjuk a falu két magyarját.

Szerény portára kanyarodtunk be gépkocsinkkal, ahol rossz hírrel fogadott a család egyik ifjú tagja: Józsi bátya előző nap lábát törte és kórházba szállították. Megtaláltuk viszont Bucsella Jánost, József testvérbátyját. A mokány, törékeny testalkatú 78 éves férfi kettejük fél évszázados kálváriáját mesélte el. Azt, miként veszítették el egymást az 56-os forradalom megyénket is megsuhintó viharában, s hogyan találtak ismét egymásra fél évszázad múltán.

A Tiszasásváron született Bucsellák négyen voltak testvérek. Józsefet behívták katonának. János pedig Kazahsztánba ment dolgozni. Sokáig levelezés útján tartották a kapcsolatot. Így tudta meg a báty, hogy öccse alakulatával Perecsenybe került, ahonnan Magyarországra vezényelték őket, mert ott kitört a szovjet rendszer elleni forradalom.

– Amikor hírét vettem a magyarországi eseményeknek, azonnal vonatra szálltam és siettem haza – emlékszik vissza Bucsella János. – Abban bíztam ugyanis, hogy Kárpátalját visszafoglalják és újra Magyarországhoz csatolják. Erről nem akartam lemaradni. Erősen élt bennem a magyarságtudat, amit a szüleim, nagyszüleim oltottak belém.

János nem hivatalos úton szerzett tudomást arról, hogy öccse dezertált a seregből. Majd 1956 novemberében elfogták és halálra ítélték. A testvérek között ezzel megszűnt a kapcsolat. János Felsősáradra nősült, itt alapított családot. Majd megtudta, hogy öccse nem halt meg, hanem 25 év szabadságvesztésre és szibériai száműzetésre ítélték.

– 1968-ban próbáltam meg először felvenni a testvéremmel a kapcsolatot – meséli a kórházban lévő Bucsella József. – Egy napra térhettem haza Kárpátaljára, de Tiszasásváron nem találtam meg a bátyámat. Meghagytam azonban a címemet, hogy azt a közös ismerősök adják át neki ...

József törékenynek tűnő egész testén, riadt tekintetén érezhető az elmúlt fél évszázad minden szenvedése. A magyarországi történések részleteire vonatkozó kérdésekre sündisznóállást felvéve tiltakozva jegyzi meg:

– Ez már kihallgatás...

Majd megenyhülten, leküzdve zavarát és a benne zajló vívódásokat meséli el, hogy akadtak rendes emberek, főleg nők, akik bújtatták, segítették a vérbe fojtott forradalmi Magyarországon. Neveket nem hajlandó elárulni. Inkább lapoz az emlékeiben és mesél a száműzetés évtizedeiről. Az ugyancsak száműzött kedves német asszonyról, aki az élete párja lett és hűséges társa a keserűségben.

A két testvér közötti kapcsolatfelvétel Idának, József lányának köszönhető. A jelenleg óvónőként dolgozó fiatalasszony sok-sok szeretettel mesél édesapjáról, aki a szibériai, majd a kazahsztáni száműzetésben is a Magyar Nemzetet fizette elő és olvasta. Magyar verseket, dalokat mondott, dúdolt esténként altatóként a kislányának.

– Azt, hogy édesapám kárpátaljai születésű, csak húsz esztendeje tudom. Véletlenül a kezembe került egy levél, abból szereztem tudomást a gyökereimről – mondja Ida. – Édesapám soha nem mesélt ezekről a dolgokról. Én viszont lázasan kezdtem kutatni a múltat, keresni a kapcsolatot apám rokonaival. Ő félt, engem féltett, amikor úgy döntöttem, hogy a gyerekeimmel hazatelepülök Kárpátaljára. Fura, de azonnal ezt a vidéket éreztem az igazi hazámnak. A rokonok, János nagybácsim és családja tárt karokkal fogadtak. Ennél csak az volt megrázóbb, szívszorítóbb élmény, amikor 53 évi távollét után átölelhette egymást az édesapám és a testvére...

Forrás: Facebook, Nagy Bercel

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

HUNRA BANNER kicsi

Levelezési cím:
Magyar Olvasástársaság
Szabó Ildikó, dr., elnök
Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar
6000 Kecskemét, Kaszap u. 6-14.

Tagfelvétel és tagmegújítás
Amennyiben a Magyar Olvasástársaság tagja kíván lenni vagy tagságát szeretné megújítani kérem regisztráljon vagy jelentkezzen be az online tagnyilvántartó rendszerbe!
Olvaso tars LOGO2 kicsi
olvassel logo

BANNER SZIG kicsi
 
KE

Vonalban

Oldalainkat 350 vendég és 0 tag böngészi