Tunde:
És mivel nem talált oda soha idegen emberfia, ezért nem is ismertek más népeket magukon kívül.
Történt egyszer, hogy mégis odavetődött egy legény az ország határára...
Kinga:
Nagyon furcsa volt számára a táj. Ismeretlen növények és különleges alakú fák mindenütt. A virágok illata is más volt, mint amit megszokott. Egyszer csak valami megcsikálta a lábát. Lenézett és....
Feherlofia:
...vagy tíz katicabogarat látott szép libasorban menetelni a lábfején keresztül. Leguggolt, hogy jobban szemügyre vegye a furcsa menetet, s akkor látta, hogy mindegyik bogárka hátán egy-egy apró, hegyes sapkás manócska feszít hosszú lila palástban. Úgy tűnt, mintha...
Berzsia:
...valamiféle díszmenet útját keresztezte volna. Hirtelen megilletődöttségében vándorunk szoborrá dermedt, s addig figyelte a kis színes zarándoklatot, amíg a fűszálak rezdülése is megszűnt a nyomukban.
Didekia2:
Aztán a kíváncsiság nem hagyta nyugodni, s szépen lassan elindult a furcsa kompánia nyomán. Órákon át követte őket, lassan, türelmesen, míg végül egy különös helyre értek.
Feherlofia:
A virágos mező, ahol a csapat megállt, fa nagyságú százszorszépekből, és óriási fűszálakból állt. A legény ijedten vette észre, hogy az idő alatt, míg követte a manószerű lényeket, maga is hozzájuk hasonló méretűvé vált! Önkéntelenül is felkiáltott, mire pillanatok alatt körbevették a hatalmas katicák hátáról lecsusszanó lila köpenyesek.
Berzsia:
A rámeredő szempárokból értetlenség és bizalmatlanság áradt felé, s mint ahogy az immár óriásnak tetsző katicabogárcsápok, úgy a tekintélyt parancsoló, bár valamelyest nevetséges süveget viselő alakok is ijesztőbbnek tűntek előtte. A legény azonban, mivel fegyvert egyikőjüknél sem látott, és a díszes gyülekezet tagjai éveik számát tekintve is jóval előrébb járhattak nála, állta a rászegeződő tekinteteket. Halk mozgolódás, suttogás törte meg a csendet, amely pillanatokon belül fékevesztett vitába, szaladgálásba torkollott a fiú körül. Mígnem...
Didekia2:
...a lila köpenyesek sora egyszerre szétnyílt, s utat engedtek egy lassú léptű, láthatólag mindannyiuk által tisztelt alaknak. Most már néma csendben figyelte mindenki az eseményeket. A kis szerzet hasonlított társaihoz, de sötétkék sapkája volt, sötétkék szeme és sötétkék csizmája.
– Világos – mondta a fiú elé lépve. – Te vagy a Küldött.
A lila sapkások soraiból moraj hallatszott, mögöttük egy katicacsáp megemelkedett.
– Eljöttél hát, hogy teljesítsd a feladatot.
A fiú semmit sem értett, de nem az a fajta volt, aki elbújt a feladatok elől. Megemelte a kalapját, s meghajolt:
– Itt vagyok, mert itt kell lennem.
Többet nem mert mondani, mert nem az a fajta volt, aki elhamarkodottan belevágott egy ismeretlen feladatba.
– Akkor fogj hozzá, kérlek...
Feherlofia:
- Szívesen, de szükségem volna előbb néhány...
- Hogyne, a térkép, a köpeny és a kard vár rád, menjünk!
Berzsia:
A legény igazán mestere volt a térképek olvasásának. Picurka, ám délceg testén a köpeny is valószínűleg jól festett volna, de a szúró-vágó eszközökhöz nem értett, s eddigi élete során a kardforgatásban sem igen volt alkalma gyakorlatot szerezni.
Didekia2:
– A térkép, a köpeny és a... khm.... szóval a kard azt hiszem, nem kell.
A lila sapkások soraiból csodálkozó-elismerő moraj hallatszott. A fiú csak foszlányokat csípett el a zsivajban:
– Kard nélkül!
– Tényleg ő lesz az!
– ...pedig azt hittem, így nem lehet...
Végül a sötétkék sapkás intette csendre társait.
– Te tudod. Hát indulj kard nélkül.
Azzal átadta a térképet és a köpenyt.
– A feladatod tudod, s gondolom, azt is, hogy mindössze egy órád van rá.
Berzsia:
A fiú esze azt diktálta, hogy faggatózzon tovább kényszerű küldetéséről, de a szíve mélyén tudta, hogy hiába is kérdezne bármit. Magához vette hát a térképet, vállára terítette a köpenyt, azzal rohanni kezdett, s futott, futott, amerre csak a lábai vitték.
Trapiti:
Akik mellett elszaladt, azok mind értetlenül bámultak rá. Szóval futott, futott amíg egyszer csak előtte termett egy gyönyörű virágos rét. A legény megállt. Nagyon szép volt a rét, de a közepében egy....
Hollemama:
...nagy szemétdomb éktelenkedett. Ez nagyon megdöbbentette.
- Vajon ki tudta így elcsúnyítani ezt a gyönyörű rétet? - kérdezte magától, és csodálkozva közelebb lépett.
Berzsia:
A hegy felszíne azonban egyszer csak életre kelt. A fölé tornyosuló maszathalmon megannyi szürke sapkás kis ember tevékenykedett. Húztak, vontak, toltak és cipeltek. Ment minden a maga útján, a szorgalmas kis népek tudomást sem vettek az őket bámuló köpenyes vándorról. Nem is telt bele talán néhány perc sem, szemétnek immár nyoma sem volt az illatos rét közepén. A szürke sapkások villámgyorsan sorokba rendeződtek, s mire a fiú megszólíthatta volna őket, el is tűntek a környező fűszálak sűrűjében. A vándor elismerően biccentett, azután továbbállt.
Didekia2:
„Ha az volt a feladat, hogy csináljak rendet, tisztaságot, hát az gyorsan ment” – gondolta magában, s elégedetten mosolyogva lépdelt tovább a réten. Nagy önbizalommal várta a következő próbákat.
A virágos mező végében egy erdősávhoz ért. Ilyen fákat még sohasem látott azelőtt! Olyan sűrűn nőttek, hogy a rigó sóhaja se jutott beljebb a rengetegbe egy lépésnél. Szerencsére nem az a fajta legény volt, aki holmi fáktól megijed, bátran közelebb lépett hát.
Ahogy egészen közel ért, észrevette, hogy négy ösvény vezet a sűrűbe. Még ki sem mondta magában, hogy „melyik?” – amúgy sem az a fajta volt, aki magában beszél –, máris kezében volt a térkép. Jobbról a második, ismerte ki magát gyorsan a furcsa jelek között.
Elindult a kiválasztott csapás felé, aztán megállt a bejárat előtt. Vékony, de erős kötelekből font kapu állta útját. Jobbra, majd balra nézett, s látta, hogy a többi ösvény előtt is van akadály: vaskapu, láncfüggöny és tölgyfa rács.
„Na, még mindig ezzel jártam a legjobban” – gondolta magában, mert gondolkodni azért ő is szokott magában.
– Nem kell más ide, csak egy... – kiáltott fel, és kapott az oldalához megkönnyebbülten.
„Na ja, a kard... Az ott maradt, barátom...” – mondta magában, s bár nem az az ijedős fajta volt, azért most megrémült egy kicsit. Nemcsak hogy magában kezdett beszélni, de nem volt mivel elvágnia a köteleket sem...
Kinga:
Aztán tovább törte a fejét. Mégsem ronthat kardostul az erdőnek! Újra megvizsgálta a térképet. Ahogy nézegette, forgatta, egyszer csak feltűnt neki valami: ha a tölgyfa rácsos kapuval lezárt úton indul el, és folyamatosan halad jobbra, egy csapáson át az erdő túlsó végéhez juthat. Odaállt hát a tölgyfa kapu elé, s megérintette. A kapu nagy recsegéssel-ropogással lassan, lomhán kinyílt. Ahogy belépett, a fák elhajoltak előle, utat engedve neki a sötétben. Lassú léptekkel haladt előre. Aprókat, puhákat lépett. Csak a lábai mozogtak. Száját is csukva tartotta, nehogy zajt keltsen valahogy. De egyszer csak egy faág reccsent meg a talpa alatt...
Didekia2:
Megállt, körülnézett. Egyre határozottabban érezte: neki most nem itt kellene lennie. Nem mintha félne – nem az a fajta volt –, de ahogy belegondolt, rájött, hogy egy csomó sokkal jobb helyen is lehetne éppen. Éppenséggel inkább csak jobb helyen lehetne most.
Aztán mégis tovább ment, magában folyamtosan mondogatva – ajaj, már megint magában beszélt, pedig... –, hogy azt a kardot csak-csak el kellett volna hozni.
Nem mintha tudna vele bánni, de talán elijeszthetné vele... például azt a nagy és félelemetes farkast, amelyik épp előtt állt az ösvényen...
Hollemama:
"Na jó, nem szaladhatok el egy farkas elől! Még ha egy medve lenne..." - biztatta magát a legény. "Nyilvánvaló, hogy ez is egy próba." - Így gondolkodott, amikor ismerős, szürke ruhás alakok tűntek fel.
- Ó, igen a szeméthordók! De hiszen itt minden tiszta... - révedt el a fiú egy pillanatra. A farkas morgása azonban nyomban visszaterelte a gondolatait szorongatott helyzete köré.
- Gyorsan mássz fel!- hallotta a feje fölül, s valóban, egy kötéllétra ereszkedett le a mellette álló fáról. Fölkapaszkodott hát, és megkönnyebbülve figyelte a tovább álló vadállatot.
